...
örökös vonzalom valaki iránt, aki iránt nem szabad... kiolthatalan szenvedély érzet, ha ránézek.... ha szomorúság önt el, akkor hozzá menekülnék vigaszért... tudom, hogy csak testemet vigasztalja, de az is elég, hiszen szomorúság alatt az önbizalmam is minuszban, és olyankor újra éledek... újra önmagam vagyok... nevetek... vágyammal küzdök... engedek is, nem is... rájövök, hogy NEM szabad... visszavonulok, de újra keresem.... teljesen nem bírok tőle szabadulni... örökre kísért engem... már lassan több mint két éve... bűnbe visz... vicces az egészbe az is, hogy ő is vonzódik... tudom, hogy valami húzza őt felém... valami kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan vágy.... abszolút nem lehet megérteni... csak érezni...
Néha NEM-et mond.... és visszavonulok.... majd újra ő keres.... olyan az egész mintha valami nem engedne elszakadni tőle... pedig a normális az lenne... egy normális élet reményében el kéne tudni szakítani a vágy és vonzalom kísérteties láncait... de hogyan? Nem tudom... még keresem a választ....
keresem a társaságát... holott tudom, hogy tilos lenne.... tilosban járok... de oly izgató... valamely módon keresem, ha én nem, akkor egyszercsak ő engem... de ez mégsem nevezhető szerelemnek, inkább kielégülés utáni vágynak... vágyunk egymás testére, de csak a gyönyör beteljesüléséig... utána a varázs megszakad... a gyönyör előtti robbani készülő feszültség... csak fokozza vágyainkat....